Szürke és hűvös reggel egy belvárosi utcában. Mindenki siet. Aztán a reggeli monoton zajból kiharsan egy gyerek hang. Sírós vagy dühös? Talán mindkettő azt kiabálja:    –  Anya! Miért mondod mindig, hogy szedd a lábad! Nem akarom szedni a lábam! Nem fogom szedni a lábam! Ránézek az anyára. Megfáradt, gondterhelt arccal siet. Gondolom beadja a gyereket az iskolába, aztán a munkahelyére is időre be kell érnie. Küzd az idővel. Ez az anya egészen biztos nagyon szereti a kislányát. Sőt, valószínű úgy érzi, hogy ezt a reggeli rohanást, meg a többit is gyermeke boldogulásáért csinálja. Vajon a gyerek sejti ezt? Vagy majd felnőtt életében úgy gondol vissza anyukájára, hogy ritkán volt kedves, legtöbbször rosszkedvű volt és parancsolgatott.

Ez a pillanat valahogy megfogott. Mennyi félreértés szülők és gyermekek között. Hogyan lehetne ezt jól csinálni? Mert el kell fogadnunk, hogy az anyának a maga szempontjából igaza van. Felnőttségére már kialakult az időérzéke, és pontosan tudja, hogy milyen gyorsan kell menni ahhoz, hogy sem a kislánya, sem ő ne késsenek. Ennek a felelőssége őt terheli. És a kislánynak? A maga szempontjából neki is igaza van. Megy az iskolába, ahol a család nyújtotta biztonság nélkül egyedül kell megoldania, ami jön. Szavakban biztosan nem tudná elmondani, de homályosan sejti a dolgokat. Délutánig fegyelmezettnek kell lennie, még a szünetben is. Lehet, hogy jó jegyet kap, de az is lehet, hogy rosszat. Lehet, hogy megdicsérik, de az is, hogy megszidják. A barátnője is mindig változik. Hol nagyon kedves, de néha kibeszéli őt. És anya csak délután jön érte. Olyan jó lenne még ezekben az elválás előtti pillanatokban valami kedvességet, elfogadást, biztatást kapni tőle. de csak egy fáradt és rosszkedvű sürgtést kap.

Szóval az igazság alapján nem lehet a dolgot jól megoldani. Akkor mi segít? A szülői hozzáállásunkon kell, legalább egy kicsit, változtatni. Nézzük miben. A legfontosabb, hogy legyen a fejünkbe mindig gyermekünk életkora. Ezzel kapcsolatban főként az, hogy mire képes, és mire nem képes a gyerek. Gondolom te is hallottál már anyát vagy apát, amint kisóvodás gyerekét dorgálja, és felháborodását felnőtt szavakkal, felnőtt logikával magyarázza. Hányszor hallom buszon, villamoson, hogy:  –  Ne vedd le a sapkád! Mindjárt leszállunk, és ha nem tudjuk időben visszavenni megfázol és beteg leszel! De a gyerek legtöbbször rángatja tovább a sapkát. Mert az ő világa csak odáig terjed, hogy a buszon túl meleg a sapka és izzad alatta a feje, ami rossz, és segíteni akar magán. Vajon miért gondolja az anyuka azt, hogy ha majd jól megmagyarázza a gyereknek miért kell azt csinálnia, amit anya mondd, akkor majd minden megváltozik, és a gyerek szó nélkül, de logikusan tűri az izzadást. Nos, ha van egy belső iránytűnk a gyermekünk koráról akkor megértjük, hogy mi zavarja, és segítünk neki. Persze a sapkának tényleg maradnia kell. De kicsit megemelve alá fújhatunk, hogy most anya a szél és kifújja onnan a meleget, mert ilyenkor biztos, hogy a gyerek jót nevet, és legfeljebb azt mondja vigyorogva, hogy: MÉÉÉG!

Könnyű így figyelni a gyerekre? Nem, egyáltalán nem az. Sőt az ember nem is képes mindig erre. De ha többször sikerül, az már sokat segít, hogy ne csak szeressük a gyerekünket, de ő is szeretve érezze magát.

Szedd a lábad